A KÁPTALAN TÖRTÉNETE

TARTALOM:
1.) A káptalan alapítása, szervezetének kiépülése
2.) A statutumok: a káptalan működési szabályzata
3.) A kanonokok kinevezése
4.) Liturgia és egyházigazgatási feladatok
5.) A káptalan hiteleshelyi tevékenysége
6.) Gazdálkodás
7.) Alapítványok gondozása
8.) A káptalan 1945 után

1.) A káptalan alapítása, szervezetének kiépülése

A török uralom alól fölszabadult országrészben sorra alakultak újjá az egykori káptalanok. Az egyházi szervezet helyreállítóinak emlékezetében minden bizonnyal élénken élt még a középkori székes- és társaskáptalanok emléke, melyek az egyes főpapok tanácsadó testületeként, ill. egyéb feladatok végzésével mindig is fontos szerepet játszottak az egyház, a társadalom életében. A középkorban egyaránt káptalani iskolákban tanult az egyházi és világi értelmiség. A káptalanok tagjai, a kanonokok őrizték a székesegyházakat, megjelenésükkel emelték a szakrális események fényét, kifinomultan művelték a liturgiát. Magyar sajátosságként tovább növelte fontosságukat közjogi funkciójuk, ún. hiteleshelyi, azaz közjegyzői tevékenységük. A török utáni időkben az imént említett emlékeken túl nagyon is valóságos igények támadtak e testületek - részben új tartalommal megtöltött - működésére. Ezt igazolja az egyházmegyéiket újjászervező főpapok magatartása, akik a legfontosabb teendőik közé sorolták a káptalanok létrehozását, s ennek érdekében gyakran jelentős anyagi áldozatot is hoztak.

Így tett pl. Radanay Mátyás, a helyreállított pécsi egyházmegye első püspöke (1687-1703), aki visszaállította székvárosában a káptalant. Hasonlóan cselekedett a váci egyházmegyében Dvornikovics Mihály püspök (1689-1705), annak ellenére, hogy még közös imára alkalmas templom sem volt városában. Váradon Benkovich Ágoston püspök (1681-1702) a török kiverése után elsőként négy kanonokot hívott meg maga mellé, pedig ekkor mindössze három plébános tevékenykedett egyházmegyéjében. Nádasdy László csanádi püspök (1710-1729) még ideiglenes szegedi székhelyén megszervezte káptalanját, mielőtt a török távoztával Temesvárra költözhetett volna. Erdélyben a káptalant a püspökséggel együtt állította helyre III. Károly király 1713-ban. Az első szombathelyi püspök, Szily János pedig római jelentésében is részletesen beszámolt a kanonokok munkájáról, közös imájáról, a káptalan felállítását tehát ő is fontosnak látta. Ezek a kezdeti alapítások rendszerint szerények voltak - négy-öt fős testületek alakultak, melyek általában a püspökök házi pénztárából éltek -, később azonban a létszámot illetően, s az anyagi alapok tekintetében is szép fejlődésnek indultak.

A törökök elleni fölszabadító háborúk utáni Kalocsán Patachich Gábor gróf (1733-1745), az egykori zágrábi kanonok, majd szerémi püspök lett az "első kalocsai érsek", aki már nem más egyházmegye kormányzatával együtt, a távolból látta el tisztét, hanem kinevezése után, 1733 tavaszán - a király kérésére még a pápai megerősítő bullát is megelőzve - Kalocsára érkezett. Számot vetett jövedelmeiről, majd fiatalos lelkesedéssel látott munkához. Még érsekségének első évében egy vendégfogadót alakíttatott át szemináriummá, folytatta székesegyházának építését, s hamarosan a káptalan szervezéséhez látott.

1734. április 23-án levélben fordult a királyhoz, melyben a káptalan fölállítására tett javaslatot. A levélben foglaltak szerint nemcsak Isten házának ékessége, a székesegyház dísze, az érseki egyházmegye rangja kívánja meg a testület újraalapítását, de indokolja azt a szentszéki ügyek intézésének lassúsága, az akadozó ügyvitel is. Az érsek hivatkozott a levéltár őrzésének és ügyvezetésének feladatára is, melyet megfelelő munkatársak híján szintén nem tud ellátni. Végül fölajánlotta, hogy érseki háztartása terhére négy kanonok kényelmes tartását fizeti, a következőképpen meghatározott javadalmazás mellett: a tüzelőfa és szabad legeltetés természetbeni járandóságán túl a nagyprépost évenként 500, a többi három kanonok 400-400 rénes forintot kap. Négy helyben lakó, valamint néhány címzetes kanonokról tett tehát említést, utóbbiak egy-egy plébános személyében minden juttatás nélkül, de szavazati joggal, lényegében a tényleges kanonokság várományosaiként szerepeltek. A kért királyi jóváhagyás egyrészt azért volt fontos, hogy a tervezet Patachich utódait is kötelezze, másrészt hogy széküresedés esetén az említett terhek a kincstárra háruljanak. Ekkor egyébként még a székesegyház sem volt a káptalan fogadására kész állapotban, s az érsek megoldásként a városi plébániatemplom ideiglenes káptalani használatba vételét tervezte. Erre azonban végül nem lett szükség, mivel a káptalan fölállítása az építkezéshez hasonló módon évekig elhúzódott. Patachich érsek természetesen a pápát is értesítette alapítási szándékáról, s 1734. június 26-án kelt levelében római ágensét kérte, hogy a jóváhagyó pápai bullát számára kieszközölje.

1734. december 20-án érkezett meg a király válasza, melyben III. Károly lényegében csak nyugtázta Patachich Gábor érsek kérését. Érdemes azonban fölfigyelnünk egy megjegyzésére melyet a lehetséges anyagi alapok előteremtése kapcsán tett: "A tizedek negyedei pedig, melyek a kánonilag egyesített kalocsai érsekséget időről-időre megilletik, olyan jelentős összeget tesznek ki, hogy azokból a káptalani teendők végzése céljából vagy több kanonok is eltartható, vagy alkalmasabb személyek is választhatók az ilyen kanonokságra, minek következtében mind a törvény előírásának pontosabb betartása, mind pedig a közjó hatásosabb előmozdítása lehetségessé válnék." A felzeten szereplő följegyzés szerint 1734. december 31-én válaszolták meg a levelet, de ez a válasz sajnos nem áll rendelkezésünkre, s az ügynek a konzisztóriumi ülések jegyzőkönyvében sincsen nyoma. Nem tudjuk tehát, hogyan reagálhatott az érsek a burkolt királyi fölszólításra, amely a tervezettnél nagyobb létszámú testület fölállítását, a bőkezűbb javadalmazást célozta.

Tény viszont, hogy néhány hónap elteltével, 1735. április 27-én Pozsonyban kelt leiratában a helytartótanács hivatalosan közölte az érsekkel, hogy III. Károly király a káptalanra vonatkozó felterjesztését elfogadta, s azt mindenben jóváhagyta. Ebben a levélben a jóváhagyás mellett nem hallgatták el, hogy a királyi vélemény szerint szerencsésebb lett volna, ha a káptalan háztartását a valóságban kihasítanák az érseki birtoktestből és elkülönítve kezelnék. Mégis figyelembe vették az érsek érveit, a birtokok együttes kezelésének könnyebbségét, s végül a király az érsek által előterjesztett változatban fogadta el a káptalan újraalapításának tervét. A helytartótanács megígérte, hogy a tervezetről értesíteni fogja a kamarát, s egyben a pápai beleegyezés kieszközlésének ügyében is eljár. A káptalan hiteleshelyi jogának felújításához az uralkodó nem látta szükségesnek külön kikérni az országgyűlés jóváhagyását, noha az a magyar joggyakorlat szerint szükséges lett volna. III. Károly azzal indokolta döntését, hogy nem új intézmény, új kiváltság létrehozásáról volt szó, hanem régi, hosszú időn át szünetelő működés folytatásáról. Mindezek értelmében kérték az érseket az udvarban készülő kiváltságlevél átvételére.

Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, még ez évben megérkezett XII. Kelemen pápa megerősítő bullája, mely 1735. november 30-án Rómában kelt. A terjedelmes irat egyben jóváhagyta a szeminárium alapítását is. A káptalannal kapcsolatos új fejlemény számunkra, hogy a testület leírásakor a nagypréposton kívül négy tényleges kanonokot - szemben az eddigi hárommal -, valamint négy tiszteletbelit említett. Az újabb stallum fölállítását úgy tette lehetővé, hogy azzal egyesítette a kalocsai plébánosi állást, s ettől fogva a kalocsai plébánosok a káptalan tagjai lettek. Így az érsek által vállalt anyagi teher nem változott. Az évente fizetendő 1700 forintos összeggel kapcsolatban egyébként a pápa előírta, hogy annak harmada a kórusimákon való részvétel alapján legyen kiosztva a megjelent kanonokok között. Ezenkívül engedélyezte a kanonokok számára a karing és a lila színű hermelines vállköpeny viseletét uszállyal, a nagyprépost számára pedig a főpapi jelvényeket. A pápa az egyetemes egyházjog alapján csak általában említette a tényleges kanonokokat, nem használva azok Magyarországon elterjedt megnevezéseit - pl. olvasó-, éneklő-, vagy őrkanonok -, előírt viszont bizonyos funkciókat, amelyeket a káptalan tisztségviselőinek el kell látnia, így pl. a canonicus theologus (teológus kanonok) és a poenitentiarius (gyóntató) tisztét. A tiszteletbeli kanonokok utódlási jogának említésével pedig megalapozta a gradualis promotiot, a fokozatos előrelépések elvét a kinevezéseknél. Minden előkészítés ellenére ezek után még három éven át nem került sor a kanonokok kinevezésére és beiktatására. A már említett késlekedés oka Katona István szerint az a pénzzavar volt, amelybe az érsek a székesegyház építése során fölmerült költségei miatt került. Ez az építkezés a tervezett mértéken felül igénybe vette jövedelmeit, kölcsön fölvételére kényszerült, s emiatt nem tudta vállalni a káptalan fönntartásának terheit. A késés miatt egyébként maga is mentegetőzött a királyhoz 1738 áprilisában írt levelében.

Végül 1738. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepének vigíliáján a részben elkészült székesegyházban került sor az első kanonokok beiktatására. Katona István és Winkler Pál az esemény kapcsán öt tényleges és két tiszteletbeli kanonokot említ. Az ötös szám itt talán joggal tűnhet kicsit soknak számunkra, hiszen a nagyprépost kinevezésére ekkor még sor sem került, s eddig vele együtt is csak 1+3, 1+4 fős káptalanokról esett szó a királyi és pápai engedélyekben. Winkler Pál leírása szerint az első installáció során három kolumnáris és két mesterkanonokot neveztek ki. A káptalan egyik kéziratos kötetében (Protocollum Promotionum) viszont az első beiktatás kapcsán négy tényleges - három kolumnáris és egy mesterkanonok - valamint három tiszteletbeli kanonok kinevezéséről esik szó. A beiktatott kanonokok létszáma tehát forrásunkban és a későbbi történetíróknál is egyezik, csupán a mesterkanonokok és tiszteletbeli kanonokok számában találhatunk eltérést. Egészen pontosan az eltérést egy személy megítélése adja - Széplaki István jánoshalmi plébánosé -, akit Katona és Winkler az érseki levéltár egy iratára hivatkozva mesterkanonoknak, a kinevezések könyve viszont csak tiszteletbeli kanonoknak titulál. Sajnos az említett érseki levéltári irat ma már nem áll rendelkezésünkre, mindenesetre két szerzőnél már nehezen föltételezhetünk egyszerű tévedést. Az eltérés tehát valószínűleg a kialakuló fogalmak használatának kezdeti nehézségeiből adódott, s benne rejlik az eredeti forrásokban. Érthetővé teszi a tévedést az is, hogy ekkoriban még nem volt lényeges különbség a mesterkanonok és a tiszteletbeli kanonok helyzete között: külön jövedelemmel egyikük sem rendelkezhetett - fizetést csak a nagyprépost és a kolumnáris kanonokok kaptak -, szavazati joga viszont mindannyiuknak volt. Tény viszont, hogy a későbbiekben még jó ideig nem volt példa két mesterkanonok kinevezésére egészen az ifjabb mesterkanonoki stallum létrehozásáig.

Még az első beiktatás évében megérkezett a király 1738. november 28-án kelt oklevele is, melyben III. Károly megerősítette és jóváhagyta a kalocsai szeminárium- és káptalan alapítást. Újfent pontosan leírta a kanonokok javadalmazását, s minden maradt a régiben, azaz a természetbeni legeltetési és tűzifa járandóságon túl a nagyprépost évi 500, a három helyben lakó kanonok egyenként 400 forint készpénz fizetést kaptak az érseki birtokok jövedelméből, összesen tehát 1700 forinttal terhelték évente az érseki kasszát. Az érseki jövedelemből biztosított évi járandóságot széküresedés esetén a királyi fiskus fizette. A viszonylag csekélynek számító jövedelem után pedig a kanonokoknak nem kellett országos segélyeket, hozzájárulásokat fizetni.

III. Károly király 1739. február 10-én kelt díszes oklevelével helyezte vissza régi kiváltságaiba a káptalant, újra engedélyezve számára a hiteleshelyi tevékenységet, melyhez pecsétet is adományozott.

Az első nagyprépost kinevezésére gróf Csáky Miklós érsekségének idején (1747-1751) került sor. Mária Terézia 1747. november 9-én nevezte ki Barkóczy Sándor bárót, s a kinevezési iratban az alapításkor megszabott 500 forintos nagypréposti járandóságon túl újabb évi 500 forintot engedélyezett számára az érseki jövedelmekből.

Batthyány József érsek (1760-1776) a középkori bácsi káptalannak kívánt emléket állítani, amikor arra kérte Mária Teréziát, hogy a bácsi Szent Pálról nevezett prépostságot a kalocsai káptalan egyik kanonokjának adományozza. A királynő 1764. december 12-én kelt iratával teljesítette az érsek kérését, egyben a kinevezés jogát is átengedte. Végleges megoldást később az jelentett, amikor a káptalan ötödik stallumával egyesítették e címet. Része volt ez is a szükségessé vált átfogó rendezésnek, mely véglegesítette és teljessé tette a káptalan szervezetét, s pontosan leírta a változott helyzetnek megfelelő jövedelmeket. A káptalan ugyanis a pénz értéktelenedése miatt nehéz anyagi helyzetbe került. Ezen már Csáky Miklós és utóda, Klobusiczky Ferenc érsek (1751-1760) is megpróbált segíteni bizonyos tizedjövedelmek átengedésével, Batthyány érsek pedig esetenkénti természetbeni juttatásokkal, illetve a kanonoki pénzbeni járandóságok emelésével próbált megoldást találni. Ezek az intézkedések azonban csak ideiglenes eredményeket hoztak, hiszen csak az egyes érsekek életére szóltak, és az utódokat már nem kötelezték.

Az említett átfogó rendezésre Patachich Ádám érsek idején (1776-1784) került sor, helyesebben már az ő kinevezését megelőzően elkezdődött, amikor Esterházy Ferenc kancellár 1776. február 2-án Patachich Ádám váradi püspökhöz írt levelével azt próbálta kipuhatolni, hogyan viszonyul a kalocsai érsekségre kiszemelt püspök jövedelmének várható terheihez. A levélben, pontosabban annak utóiratában olvasható a káptalan javadalmazásának tervezete, s ebből egy bővített, a növekvő egyházmegye sokasodó teendőit ellátni képes testület képe rajzolódik ki számunkra. A kancellár ui. a nagypréposton és a kolumnáris kanonokokon túl említette még a bácsi Szent Pálról nevezett prépostot, három főesperest, egy mesterkanonokot, sőt a káptalan javadalmazásának terhére fölsorolt még egy szemináriumi elöljárót, aléneklőkanonokot és egy káptalani jegyző-ügyészt is. A tervezet egyébként valószínűleg nem nélkülözte az érseki kezdeményezést, s a közben esztergomi érseki méltóságra emelkedett Batthyány József javaslatai alapján készülhetett. Neki ugyanis már határozott szándéka volt a kanonokok számának emelése. Mivel Patachich Ádám kedvezően fogadta a tervezetet, sőt saját költségére azt még egy tizedik, ifjabb mesterkanonoki stallummal is megtoldotta, az események fölgyorsultak. 1776. március 8-án már készen állt a káptalan újabb alapító oklevele, melynek rendelése szerint a kanonokok száma tíz főre emelkedett. Gondosan leírt járandóságuk pedig a következő: a nagyprépost 2000, az olvasókanonok 1600, az éneklőkanonok 1500, az őrkanonok 1400, a bácsi kisprépost 1300, a székesegyházi főesperes 1200, a bácsi főesperes 1100, a tiszai főesperes 1100, a két mesterkanonok pedig 1000-1000 rénes forintot kapott évente, mely összegből ezer forintot (az egyik mesterkanonoki javadalmazást) a kalocsai plébánia jövedelme fedezett. A székesegyház egyéb költségeire évi 1500, a székesegyházi zenészeknek 1300, a káptalani jegyzőnek 400 forintot írtak elő, a succentor (hitszónok) és praebendatus (a káptalan által fizetett, s a székesegyházi lelkipásztori szolgálatot segítő pap) a szemináriumban történő természetbeni ellátásukon túl 200 illetve 100 forintot kapott. A kanonokok egykori faizási joga helyett évente személyenként 20 öl fát kaptak, a legeltetési jog pedig kivitelezhetőségi nehézségei miatt, s a várossal való konfliktusokat elkerülendő egyszerűen megszűnt.

1776-ra tehát teljes létszámában kiépült a káptalan szervezete, a stallumok száma ezután már nem változott, csupán a tiszai főesperesi stallum nevét módosították 1979-ben bodrogi főesperesre, amit az egyházmegye határainak változása indokolt. A tényleges kanonokok létszámának növekedése folytán megváltozott a tiszteletbeli kanonokok helyzete is. Megjelenhettek a kórusimán, az istentiszteleteken, de szavazati és utódlási jogukat elvesztették. II. József rendelkezései a káptalanok létszámával kapcsolatban a tényleges kanonokok számát Kalocsán nem érintették, mivel az itteni létszám megfelelt az előírt keretszámoknak - érseki káptalanoknál a felső határ 12 fő volt -, egyébként a király a címzetes kanonokok számát is meghatározta, s a főkáptalanok esetében azt 8 főben állapította meg.

(vissza a lap elejére)

2.) A statutumok: a káptalan működési szabályzata

Mielőtt történeti távlatból, tematikus szempontok szerint vizsgálnánk a káptalan 260 esztendős tevékenységét, érdemes szemügyre vennünk a testület szabályzatát, ún. statutumait. Az egyetemes egyházjog meglehetősen általános előírásain túl ugyanis ez a helyi szinten érvényes, "saját belső szabályzat" (statuta privata) adott részletes eligazítást a kanonokok életéhez. A statutumok gondosan körülírták a káptalan tagjainak együttes és egyénenkénti jogait, kötelezettségeit kinevezésüktől kezdve egészen a halálukig. Az elkészült szabályzatot, ill. később annak módosítását a mindenkori érsek hagyta jóvá, s vele együtt maga a káptalan - élén a nagypréposttal - őrködött annak betartásán. Mégis előfordult, hogy egyes előírásainak nem sikerült érvényt szerezni, különösen védtelen volt a káptalan a gazdájától eredő szabályzatszegésekkel kapcsolatban. Az érsekek - néha az uralkodók is - ugyanis nem mindig tartották meg pl. a testület előléptetési, kinevezési rendjét. Ilyen és ehhez hasonló esetekben a káptalan kénytelen volt a "magasabb érdekeket" figyelembe véve beletörődni a történtekbe, sérelmüket azonban általában jelezték. A statutumok tehát a káptalan történetének fontos forrásai, hiszen belőlük rajzolódhat ki számunkra a káptalan működésének idealizált képe. Ezt a képet - azaz tulajdonképpen az alapítók szándékait - pedig gondosan őrizték, igazolja ezt az is, hogy csak kis számú módosítás érte az idők során az eredeti szöveget, melynek megtartásához a lehetőségekhez mérten mindig ragaszkodtak.

A kalocsai káptalan első magánszabályzata 1748. augusztus 8-án született. Még ez évben, 1748. december 28-án a huszonnégy fejezetből álló, örökérvényűnek szánt szabályzatot szentül megtartani parancsolta és megerősítette Csáky Miklós kalocsai érsek (1747-1751). Klobusitzky Péter érsek (1822-1843) két - később részletezendő - módosításától eltekintve, melyet záradékként külön írtak a szöveg után és sohasem dolgozták bele, az említett Csáky-féle szövegváltozat valóban sokáig szolgálta a káptalant. Egészen 1985-ig érvényben volt, noha megtarthatósága a történelmi változások miatt már korábban veszélybe került. Ha figyelmesen olvassuk az idők során tovább másolt, sokszorosított és több helyen is őrzött szöveget, föltűnhet számunkra, hogy a mindvégig Csáky Miklós érsek neve alatt, az említett 1748-as jóváhagyással megjelenő szöveg tartalmazza a bácsi kisprépost és a főesperesek kötelmeit is, holott Csáky érsek idején a káptalannak még nem is voltak ilyen tagjai. Nyilvánvaló tehát a későbbi beavatkozás, szövegmódosítás ténye, s az eltérések az egyetlen eredeti példánnyal összevetve jól megállapíthatóak. A több példányban elterjedt későbbi változat viszont egységes, ami egyetlen, viszonylag korai alkalommal történt változtatásra utal. 1817 előtti semmiképpen nem lehet a módosítás, mivel az új szöveg rendelkezik a Kollonich-pénztár kezeléséről, Kollonich László érsek pedig 1817-ben halt meg. Utóda, Klobusitzky Péter pedig mint már láttuk, nevével ellátva, külön záradékban tette hozzá módosításait a statutumokhoz. Nem valószínű tehát, hogy ugyanakkor névtelenül a Csáky-szövegen belül is módosított volna. A szabályzat frissítése így a következő érsek, Nádasdy Ferenc (1845-1851) idejére tehető, alátámasztja ezt a statutumok egyik példányának felzetén ránk maradt feljegyzés is, miszerint a módosítás 1847-re tehető. Bár magában a szabályzat szövegében a jelzett időben tett jóváhagyásnak, megerősítésnek nincsen nyoma, mégis úgy vélem, hihetünk ennek a későbbi megjegyzésnek. Feltételezhető, hogy a káptalan saját hatáskörén belül módosított a szövegen, az érseki jóváhagyás pedig valamilyen oknál fogva elmaradhatott, s e mulasztást a későbbi érsekek sem igyekeztek pótolni. A változtatás így azért is érdekes, mert az utólagos szövegbetoldás az eredeti szövegnél - a statutumok könyvében - természetesen lehetetlen volt s emiatt a több mint száz éven át ténylegesen használt szövegváltozatnak sohasem volt jóváhagyott eredetije, csak Csáky Miklós neve alatt közölt másolatai voltak. A szöveg hitelességét, a szabályzat érvényességét e formai hiba ellenére sem vonták sohasem kétségbe.

Az 1748-as statutumok szövegét egyébként 1847-ben is igyekezték pontosan megőrizni, s csak a legszükségesebb tartalmi- és szerkezeti módosításokat végezték el rajta. Így pl. a tiszteletbeli kanonokok státusával kapcsolatban az újabb változat már nem említette az egykor meglevő aktív szavazati jogot, hanem pusztán a közös ünneplést írta elő számukra az egyházi év jelesebb napjain. Ezzel lényegében elismerték, hogy a tiszteletbeli kanonokok kapcsolata a tényleges kanonokokhoz az idők során formálissá vált. A káptalan 1832-ben kapott földbirtokai miatt szükségessé vált az anyagi ügyek, jövedelmek részletesebb szabályozása is, ennek megfelelően terjedelmesebb rész foglalkozik e témával az új változatban. Bizonyos részeket pedig egyszerűen kihagytak, így pl. a Nepomuki Szent János konfraternitásának szerdánként, a konventmise után tartandó sacrumáról szóló fejezetet, valamint a "protestáns eretnekség" elítéléséről szóló részt a kanonoki eskü szövegéből. Az új szövegváltozat lényege természetesen az új stallumok kötelességeinek leírása volt. Néhány fejezet összevonásán, s az említett változtatásokon túl a két változat szövege szinte szó szerint megegyezik. Az alábbiakban megpróbálunk rövid tartalmi összefoglalót adni a húsz titulusból, azaz fejezetből álló 1847-es szabályzat szövegéről.

I. Arról, hogy nem lehet a káptalannak tagja világi vagy szerzetes személy. Papi rend nélkül ui. nem teljesíthetők a kanonokok kötelmei. "Jóravaló barát pedig szívesebben marad klastromában..."
II. A káptalani esküről. A beiktatást megelőző kanonoki eskü több részből állt. Egyrészt a hitvallásból, azután a hűségesküből az érsek, valamint a káptalan szabályzata iránt, végül az ún. regnicolaris esküből, amely a káptalan közjogi funkciója, hiteleshelyi tevékenysége miatt szerepelt. Hivatali sajátosságaik miatt külön szöveg alapján tettek esküt az olvasó- és őrkanonokok, és a káptalani jegyző.
III. Az új kanonok beiktatásáról. A kinevezés után az új kanonok befogadása ünnepélyes keretek között, általában miséhez vagy zsolozsmához kapcsolódva történt. A beiktatás során az éneklőkanonok feladata volt a jelöltet beöltöztetni és stallumához vezetni. A szertartás végén, a hálaadás után a káptalan új tagja ősi szokás szerint pénzt szórt a nép közé a templom erkélyéről.
IV. A helybenlakási kötelezettségről. A tridenti zsinat előírásainak megfelelően kötelező volt a helybenlakás a kanonokok számára. A nyári hónapok idején is úgy kellett időzíteniük szabadságukat, hogy a testület fele folyamatosan otthon legyen és ellássa a szükséges teendőket. Hosszabb eltávozáshoz az érsek és a nagyprépost engedélye volt szükséges.
V. A kanonokok közös kötelmeiről. A legfontosabbak: engedelmesség az érseknek, tisztelet és előzékenység a nagyprépost iránt, káptalani szabályzat betartása, részvétel a közös imákon - az ún. kórusimán -, napi misézés - a közös konventmisén kívül -, asszisztencia az érseknek szükség szerint.
VI. Az egyes kanonokok kötelmeiről.
A nagyprépost az első méltóság a káptalanban. Az érsek távollétében ő mondja az érseki miséket, végzi a szenteléseket, vezeti a körmeneteket. A káptalan fejeként annak ügyeit vezeti, jogait védi, s a szabályok ellen vétőket meginti. Az intésen túl a büntetés már testületi döntésen múlott, azaz a káptalan tagjainak közösen gyakorolt joga volt. A nagyprépost gondoskodik a jegyzőkönyvek, szabályzatok megőrzéséről. Nála van a káptalani kisebb pecsét (sigillum capitulare usuale minus) és az uradalmi pecsét (sigillum dominale) is. A káptalan tagjai engedelmességgel tartoznak neki.
Az olvasókanonok a második méltóság. Szükség esetén ő helyettesíti a nagyprépostot. Őrzi a kanonokok teljes névsorát. A hiteleshelyi levéltár - ún. országos levéltár - ügyei hozzá tartoznak, a levéltár kulcsait kezeli, kiadványait szerkeszti és egy társával együtt aláírja. Ő a nagypecsét (sigillum maior, ti. a hiteleshelyi pecsét) őre.
Az éneklőkanonok a harmadik méltóság. A székesegyház liturgikus rendjének - ének- és zenekar, karkáplánok, harangozók - felügyelője. Ő iktatja be az új kanonokokat, őrzi az alapítványi misék lajstromát.
Az őrkanonok a negyedik méltóság. A székesegyház anyagi javainak - belső fölszerelés, kincstár, szent edények, gyertyák, olajok, lámpák, ruhák - gondviselője. Ügyel a templom karbantartására, tisztaságára, irányítja az ezzel foglalkozó személyzetet. Ő a pénztárak - így pl. a nagyobb egyházmegyei Kollonich-pénztár - kezelője is.
Az ötödik méltóság a bácsi kispréposté. Segíti a főpapokat asszisztenciájával, s a meghatározott rend szerint végzi az alapítványi miséket és az előírt szentbeszédeket.
A székesegyházi főesperesé a hatodik hely a kórusban. Az általános kanonoki kötelmeken túl felülvizsgálja esperesi kerületének számadásait, birtokukba vezeti az újonnan kinevezett plébánosokat és helyettesével együtt időnként látogatja őket. Kerületében megfelelő megbízással az érseket is helyettesítheti.
A bácsi főesperesé a hetedik, a tiszaié pedig a nyolcadik hely a káptalan kórusában. Feladataik a székesegyházi főespereséhez hasonlóak, csak az egyházmegye más vidékén illetékesek.
Az idősebb és ifjabb mesterkanonok bírja a kilencedik és tizedik helyet. Az általános kanonoki kötelezettségeken túl 1776 óta egyikük a kalocsai plébánosi teendőket is ellátja. Ezzel a tíz stallum leírásra került.
A tiszteletbeli kanonokok kötelessége volt a nagyobb ünnepeken asszisztálni. Az egyes stallumok kötelmei után néhány rendkívüli megbízatás zárja a sort. Létezett a káptalanban egy teológusi praebenda (azaz javadalom), élvezője a canonicus theologus. A teológus kanonok tisztsége nem volt stallumhoz kapcsolva, említett jövedelme pedig egy teológiai tanár fizetésére szolgált - természetesen a Nagyszemináriumban. Érdekes lehet még számunkra a helyettes olvasókanonok (surrogatus lector) megbízatása is, az ő feladata volt ui. az olvasókanonok akadályoztatása esetén ahelyett eljárni, nevében aláírni - elsősorban a hiteleshelyi tevékenység biztosítása miatt volt rá szükség. Bármelyik káptalani méltóság viselhette a surrogatus tisztét, kivéve a nagyprépostot. A káptalani uradalmat, gazdálkodást felügyelő dékán kanonok kötelmeit a statutumokon kívül külön szabályzatban rögzítették. Az ő feladataira a káptalan gazdálkodásánál még visszatérünk.
VII. Az új kanonokok jövedelméről. Az új kanonok beiktatásának napjától rendelkezett stallumának jövedelmével. Az új kanonoknak meg kellett váltani stallumának megfelelően a hajdani fundus instructust meghaladó részt, s azt kifizetve került csak a megnövekedett vagyon reá eső részének teljes birtokába. Az új kanonok ezenkívül öt éven át köteles volt évente 100 forintot a közös pénztárba (cassa nemonis vagy cassa communis) fizetni. A birtok gazdálkodásának hasznát évente bizonyos kulcs szerint osztották szét a kanonokok között, az egykor Mária Terézia által elrendelt pénzbeni javadalmazás arányainak megfelelően. Ezt az elosztást nevezték praescisionak.
VIII. A votivumokon való jelenlétről. A fogadalmi ünnepeken, évfordulókon kötelező volt a kanonokok jelenléte. Hiányzást csak érseki vagy káptalani szolgálat esetén engedélyeztek. Ha valaki saját hibájából, önkényesen maradt távol, elesett kanonoki jövedelmének egy bizonyos részétől, ti. attól az összegtől, amelyet a közös imákon megjelentek között egyenlő arányban osztottak szét ld. még XV. fejezetnél.
IX. A stallumokról, a kanonokok szolgálatáról és öltözékéről. A vesperásokon, konventmiséken és egyéb istentiszteleteken a kanonokok foglalják el a számukra kijelölt helyet (stallumot) és minél gyakrabban vegyenek részt az említett eseményeken. Szolgálatukat esküjüknek megfelelően végezzék, abban egymást szükség esetén helyettesítsék. Liturgikus öltözetük a karing, lila színű mozettával (könyökig érő, elöl begombolható vállgallér) és birétummal (négyszögletű, középen bojttal díszített fejfedő).
X. A rangidősek iránti tiszteletről. A rangidőseket kellő tisztelet illeti. Ha valaki sérelmet okozna, annak tárgyalásánál egyik fél sem lehet jelen. Az elmarasztalt a bocsánatkérésen túl egy hónapra a káptalan üléseiről kizárható és a szegények javára 12 forintos bírsággal sújtható. Az összeg a káptalan belátása szerint nagyobb is lehet, s a büntetés más kihágásoknál is alkalmazható.
XI. A beteg kanonokok látogatásáról. Ajánlott megtenni, s a súlyos beteget az előtte álló nagy útra fölkészíteni.
XII. A kiküldetésekről. A küldetésben levő kanonokokat a rangban következő fiatalabbak helyettesítsék. Tiszteletbeli kanonokok kiküldöttek nem lehetnek.
XIII. A káptalani gyűlésekről. A péntekenkénti konventmise után tartott káptalani gyűlés (konzisztórium) a közös ügyintézés és döntéshozatal legfőbb fóruma. A megjelenés kötelező.
XIV. A káptalan döntéseiről. Az üléseken a megfelelő rangsor szerint mindenkit meg kellett hallgatni. Dönteni csak azután lehetett, ha már mindenkinek lehetőséget biztosítottak a hozzászólásra. A kérdéses ügyekben szavazásokkal döntöttek, minden megjelenő kanonoknak egy szavazata volt, szavazategyenlőség esetén a nagyprépost szavazata döntött.
XV. Arról, hogy a votívumokon, ünnepeken betegség vagy hivatalos elfoglaltság miatt távolmaradók is megkapják a rájuk eső összeget. Ld. még VIII. fejezetet.
XVI. Arról, hogy senki sem kaphat azelőtt jövedelmet, mielőtt az előírt esküt a káptalan előtt letenné.
XVII. A hitelesítésről, amely kötelezően a káptalan legalább két tagjának jelenlétében történt és csak így volt érvényes.
XVIII. A kanonokok halálesetéről, végrendeletükről. Hagyatékuk tizedét kamarai rendelkezés értelmében kötelesek voltak a szemináriumra és az agg papok otthonára hagyni. A hagyaték fölmérésére két kanonokot küldött a káptalan az elhunyt házához, majd a végrendelet végrehajtására külön személyt jelöltek ki, aki munkájáról a káptalannak is elszámolással tartozott.
XIX. A végrendelet nélkül elhalt kanonokok javairól. Ilyen esetben a hagyatékot három egyenlő részre osztották, melyből egyharmad az elhunyt rokonait, egyharmad a szegényeket, egyharmad rész pedig a székesegyházat illette. Egy 1822-es rendelet szerint az egyházat illető harmad további három részre oszlott, s ebből egyharmad illette csupán a templomot, kétharmad rész pedig az egyházmegyei pénztárt.
XX. A kanonokok végtisztességéről. Az elhunytért társai négy szentmisét mondtak, temetése előtt a főszékesegyházban énekes Requiemet tartottak. A statutumok végén olvasható a Klobusiczky Péter által jóváhagyott két módosítás szövege is. Az elsőben - 1825. június 23. - a kalocsai plébános-kanonok hivatalát szabályozta. A lelkipásztorkodás kárára vált ugyanis a plébános személyének gyakori cseréje, mivel a gradualis promotio, azaz fokozatos előléptetés alkalmazása miatt az egyes stallumok meglehetősen gyakran cseréltek gazdát. Előírták tehát, hogy a kalocsai plébánosnak legalább öt éven keresztül stallumában kell maradnia, viszont az öt év leteltével az első előléptetés alkalmával abba a stallumba kerül, amely őt a káptalan tagjaként eltöltött idő alapján megilleti, azaz megelőzi azokat, akik utána lettek kanonokok, s az öt év alatt esetleg "elkerülték". Másik rendelkezésével az érsek az örökös misék alapítványának tőkéjét emelte 1828. január 5-én. A szabályzat áttekintése után meg kell jegyeznünk, hogy bizonyos pontjainak betartása a XX. században egyre nehezebbé vált, elsősorban a kanonokok újabb teendői, ill. a megváltozott életkörülmények következtében. A szabályzat korszerűsítését többször is javasolták, ezt jelzik számunkra a továbbmásolt régi szöveg megjegyzésekkel tűzdelt munkaváltozatai is. Többek között pl. Valihora Ágoston kanonok is végzett hasonló munkát 1920 táján. Századunk második felében teljesen új hátteret adtak a szabályozási munkához a káptalan működésének megváltozott föltételei. Noha a nagy változások, a káptalani vagyon, a birtokok elvesztése indokolták egy új szabályzat bevezetését, az mégis csak nagy sokára, 1985-re készülhetett el. A késést természetesen nem a szabályzat alkotói, hanem a politikai helyzet következtében bizonytalanná váló működési feltételek okozták. Az 1985-ös új szabályzatra a káptalan 1945 utáni tevékenységéről írt részben még visszatérünk.

(vissza a lap elejére)

3.) A kanonokok kinevezése

Bevezetőként, néhány mondat erejéig talán érdemes áttekinteni a középkori gyakorlatot. A kalocsai káptalan tagjait a XI-XIII. századig az érsek nevezte ki. A XIV. századtól egyre gyakoribbá vált, hogy a Szentszék magának tartotta fönn - azaz rezerválta - a kinevezések jogát. A rezerváció nem szüntette meg, csupán egy-egy pápa kormányzásának idejére felfüggesztette, szüneteltette az érseki jog gyakorlását. A XV. századtól főkegyúri jogukra hivatkozva a királyok is kezdték maguknak tulajdonítani a káptalani javadalmak adományozásának jogát, a gyakorlatban azonban az egyetlen nagypréposti stallum kivételével a kinevezési jogot általában az érsekre ruházták. A pápaság az említett királyi főkegyúri jogot nem fogadta el, hosszú elméleti viták, s a politikai erőviszonyoknak megfelelő gyakorlati eljárások következtek. A zavaros helyzetben a kinevezett kanonokok saját érdekükben igyekeztek minden érintett fél jóváhagyását, beleegyezését megnyerni, s azt kinevezési okmányaikban is deklarálni.

A XVIII. században - nyilvánvalóan a hiteleshelyi működés miatt - országgyűléseink is rendelkeztek a kanonokok személyéről. Az 1723-as és 1741-es országgyűlések elrendelték, hogy kanonok csak az ország törvényeiben jártas, hazai nyelvet beszélő pap lehet. A század közepéig ezután a püspökök nevezték ki a kanonokokat.
Ez a gyakorlat Mária Terézia idején változott, amikor a királynő a magyar királyok főkegyúri jogát újraértékelve a korlátlan királyi kinevezési jogra tért át. 1772-ben határozottan kijelentette, hogy minden kanonok kinevezését fönntartja magának, s a püspökök véleménye a hármas jelölés alapján fog érvényesülni. Az udvarnak ekkoriban egyébként messzemenőbb tervei is voltak, a kancellária pl. 1774-ben javaslatot dolgozott ki a káptalanok teljes szabályozásáról és 400 forintos kongrua (azaz illő járandóság) melletti közös életükről. II. József az érseki káptalanok létszámát maximum 12 főben, a püspökiekét 8 főben határozta meg. A kinevezéseket, sőt, a kanonokok cseréjét is természetes jogának tartotta a megfelelő létszámok kialakítása érdekében.
I. Ferenc király főkegyúri jogát olyan következetesen gyakorolta, hogy ha egy püspök önhatalmúlag címzetes kanonokot nevezett ki, könyörtelenül megfosztotta az illetőt címétől, jelvényeitől. Kinevezési jogát tehát még a tiszteletbeli kanonokok esetében is maradéktalanul érvényesítette. Ugyanakkor a magyar javadalmakkal szívesen jutalmazta osztrák híveit. Jordánszky Elek kanonok, esztergomi segédpüspök keserűen jegyezte meg Széchenyi Ferenchez írt levelében 1807-ben, hogy a nagyszombati, pozsonyi káptalanoknak már alig van magyar tagja, az ország törvényeivel itt már senki sem törődik.
Az 1848-as törvények a kanonoki kinevezésekről kifejezetten nem szóltak, de a többi egyházi méltósághoz hasonlóan ez is királyi kinevezéssel és miniszteri ellenjegyzéssel történt a továbbiakban. Az 1855-ös konkordátumban Ferenc József elismerte az első dignitás (azaz a nagyprépost) rezervációját a Szentszék számára. A gyakorlatban azonban a pápák ezt a jogot is három- ill. ötéves időszakokra újra és újra átruházták az uralkodóra.
Új helyzetet igazából csak az első világháború után, a főkegyúri jog gyakorlásának szünetelése jelentett. A nagyprépostok kinevezésében ekkortól Róma volt az illetékes. A kanonokok kinevezése újra a püspökök kezébe került, s a tisztázatlan jogi helyzetben szokás szerint kinevezés előtt mindig érintkezésbe léptek a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, aki politikai észrevételeket tehetett, de nem határozta meg a személyt. Az 1930-as években hosszú tárgyalások folytak a Szentszék és a magyar püspöki kar között melyek során Róma ki akarta terjeszteni a pápa kinevezési jogát az összes káptalani méltóságra, ún. dignitásra. A nagypréposton kívül ide értették a magyar káptalanok oszlopos kanonokjait is, míg a magyar fél dignitásként csak a nagyprépostot ismerte el. Meg kell jegyeznünk, hogy a történeti fejlődést figyelembe véve a Szentszék álláspontja a dignitások számát illetően helyes volt, a magyar értelmezés pálfordulását nyilvánvalóan a kinevezésekkel kapcsolatos érdekvédelmi célok magyarázták. Ütközött a római gyakorlat a magyar káptalanokban hagyományos gradualis promotioval is, melynek érvényét Róma szintén nem akarta elismerni. A vitától függetlenül a gyakorlatban maradt minden a régiben, azaz csak a nagypréposti kinevezéseket kérték Rómából.
Gyökeres változást a II. Vatikáni Zsinat és az új egyházjogi kódex hozott, s a káptalan tagjainak kinevezése mára teljesen a püspökök kezében van.

Visszatérve Kalocsához, itteni példákon is megfigyelhetjük az említett folyamatokat. A káptalan újjászervezésével kapcsolatos levelezésből látszik, hogy III. Károly idejében az uralkodó csak a nagypréposti kinevezéseket tartotta fönn magának, a többit az érsek gyakorolta. 1738-ban ennek megfelelően az első kanonokokat az érsek nevezte ki. Később azonban, miután Batthyány József érsek 1764-ben a káptalan kibővítését kérte Mária Teréziától, az újonnan szervezett bácsi kispréposti stallumot már csak egyetlen alkalommal tölthette be a kalocsai érsek, a továbbiakban pedig mint a káptalan ötödik méltósága, az uralkodó kezébe került. Történt mindez annak ellenére, hogy a királynő 1764-es levelében még mind az érseket, mind pedig utódait följogosította a kinevezésre.
Mária Terézia 1776. március 8-án kelt, a káptalan újjászervezése ügyében írott levelében - illetve az abban tükröződő eljárásban - is jól megfigyelhető a változás. A királynő az újonnan szervezett stallumok betöltése után (!), s természetesen a nagyprépost kinevezésének fenntartása mellett, a jövőt illetően Patachich Ádámra ruházta a kanonoki kinevezések jogát, mégpedig kifejezetten az érsek személyére való tekintettel. Ez a jog azonban már mint az uralkodó kedvelt hívét és nem mint kalocsai érseket illette. Az erről készített külön iratban is kegyúri jogának kivételes átruházásáról írt Mária Terézia.
Az említett kiváltság természetesen nem illette meg Patachich Ádám érsek (+1784) utódait, s így a XVIII. sz. végére véglegessé vált a királyi kinevezések gyakorlata. Hamarosan a tiszteletbeli kanonokok beiktatásakor is megjelenik a hivatkozás a királyi kinevezés számára, keltére, ezzel is megfelelve I. Ferenc szigorú elvárásainak. A kinevezések menete a továbbiakban megfelelt a már ismertetett országos állapotoknak. Néhány sajátosságra, a gradualis promotio kérdésére a továbbiakban még visszatérünk.

(vissza a lap elejére)

4.) Liturgia és egyházigazgatási feladatok

Az újraalapítások után a káptalanok működésének helyreállítása az általános szegénység, a kanonokok kis létszáma miatt országszerte még sokáig elhúzódott. 1760 táján pl. a veszprémi kanonokok hallani sem akartak a közös zsolozsmáról, sőt nem is értettek hozzá, s emiatt püspökükkel, Padányi Bíró Mártonnal összeütközésbe is kerültek. Nem volt könnyű újraindítani a viszontagságos századok során megszűnt hagyományt. A statutumok ismertetésekor az imént láthattuk, hogy az 1748-as szabályzat alapján a kalocsai kanonokoknak kötelező volt az egész - közösen mondott - officiumon jelen lenni. Valószínű azonban, hogy a szabályzat ezen pontját még jó ideig nem tudták betartani, hiszen Glaser Gábor kanonok 1763-ban még kilenc pontban foglalta össze azokat az akadályokat, melyek miatt a közös imát, az ún. kórust Kalocsán még nem sikerült bevezetni. A személyi és anyagi föltételek fokozatosan javultak, s így a XVIII. század végére sikerült a kórus megtartásának rendjét hosszú távon is rendezni. Ez a folyamat egyébként megfelelt az országos átlagnak, a XIX. század elejére ugyanis a legtöbb káptalannál feltűnő fejlődés volt tapasztalható a kórusimák tekintetében. Az anyagiak mellett fontos szerepe lehetett ebben a föloszlatott jezsuita rendből származó kanonokoknak. Kalocsán pl. Katona István, Palma Ferenc, Takáts Márton.
1791. április 16-án Kollonich László érsek a káptalan tagjaival együtt konzisztóriumot tartott, melynek során megtárgyalták és bevezették a kórusimák új rendjét. Eszerint a kanonokok kötelesek voltak stallumukban ülve, együttesen imádkozni a teljes officiumot. Hétköznapokon recitálva, ünnepeken énekelve végezték. Fölmentést e kötelezettségük alól csak az érsek adhatott. A kórusimára egyébként naponta két alkalommal gyűltek össze: reggel a káptalan konventmiséjének keretében mondták el a prima, tertia, sexta és a nona imádságait, délután három órakor pedig a vesperást és kompletóriumot végezték, s ekkor hangzott el a következő nap matutinuma és laudese is. A kanonokok liturgikus öltözetként karinget, viola színű mozettát (könyökig érő, elöl begombolható vállgallér) és ugyancsak viola színű birétumot (négyszögletű, középen bojttal díszített fejfedő) viseltek, nagyobb ünnepeken a cappa magnát (felső részén hermelinnel borított, hosszú vállköpeny) is fölvették. Külön dísze volt a káptalannak a Mária Teréziától kapott kitüntető jelvény, a Crux Tolosana is, melyet szintén ünnepélyes alkalmakkor tűztek ki ruhájukra a kanonokok.
A káptalan tagjainak kötelessége volt az egyházi év öt nagyobb ünnepén szentbeszédet tartani. Egyébként vasár- és ünnepnapokon általában a praebendatus (a káptalan által fizetett székesegyházi segédlelkész) és a hitszónok prédikáltak. Ők a káptalan segédszemélyzetéhez tartoztak. Előkészítették a napi zsolozsmát, gyóntattak, mondták a reggeli konventmiséket. Feladataik igazából összemosódtak, így 1840-től meg is szűnt a hitszónoki állás, lehetőség szerint két praebendatus látta el azután is a feladatokat. Ellátásukat a káptalan fizette, elhelyezést a Nagyszemináriumban kaptak. Idővel a káptalan anyagi nehézségei miatt az érseki uradalom fizette őket, ekkortól az érsekek gyakorolták a kinevezés jogát is. A segédszemélyzetnél talán érdemes megemlíteni a székesegyházi zenészeket és énekeseket is, akik szerény fizetés mellett mindvégig ott voltak a káptalan mellett, s közreműködésükkel emelték az ünnepek, istentiszteletek fényét.

A liturgikus tevékenységén túl fontos volt a káptalan egyházigazgatási működése is. Az érsekek mindig is szívesen fordultak tanácsért a testülethez, de talán még szorosabbnak mondható a kapcsolat az egyes személyek révén, ha figyelembe vesszük, hogy a kanonokok általában fontos tiszteket töltöttek be az egyházmegye vezetésében, s így közvetlenül jelen voltak az érsekek döntéseinél. Általában kanonokok töltötték be az érseki helynöki, irodaigazgatói, általános ügyhallgatói, szentszéki bírói és ülnöki tisztet, a főesperesi stallumok gazdái pedig felügyelték kerületük plébániáit. A népiskolák ellenőrzését végző egyházmegyei főtanfelügyelőség élén is mindenkor egy kanonok állt. Az egyházmegye alapítványainak gondozása terén végzett munkájukat pedig részletesebben is érdemes szemügyre vennünk. Ld. 7. pont

(vissza a lap elejére)

5.) A káptalan hiteleshelyi tevékenysége

Magyarországon az újkorban is tovább élt a káptalanok többségének hiteleshelyi joga. Az országgyűlés törvényekkel is szabályozta, támogatta működésüket a XVIII. század elején. Így pl. az 1723. évi XXXIII. tc. megkívánta, hogy a hiteleshelyi kiadványokat a káptalan tagjai sajátkezűleg írják alá, s kiadványaikról pontos jegyzőkönyvet is vezessenek. Az 1741. évi XXV. tc. pedig ezt nyomatékosítva elrendelte, hogy a hiteleshelyi levéltárak őrzését mindenütt megesketett jegyző őrizetére bízzák, s a regiszter pontos vezetését ellenőrizzék. Az országgyűlés feladata volt a királyi jóváhagyás után a hiteleshelyi jog becikkelyezése, az illetékességi terület meghatározása. 1723-ban az esztergomi és egri káptalanok hiteleshelyi jogát egyházmegyéjük területére korlátozták. 1729-ben az erdélyi káptalan kapott hiteleshelyi jogot, megörökölve az egykori kolozsmonostori konvent teendőit is. 1757-ben Szalaváron, 1777-ben Szombathelyen indult meg hasonló tevékenység, utóbbi helyen a vasvári káptalan jogutódjaként. 1780-ban Besztercebánya vette át a túróci monostor hiteleshelyi teendőit. 1807-ben Diakóvár, 1827-ben Székesfehérvár, 1836-ban Szatmár új káptalanjai kaptak hiteleshelyi működési jogot. Természetesen Kalocsa sem maradt ki a sorból.

A kalocsai káptalan régi kiváltságait és hiteleshelyi jogát VI. Károly király 1739. február 10-én kelt oklevele adományozta újra. Az oklevél leírta a hiteleshelyi pecsétet, melynek ábrázolása eszerint: tojásdad alakú, álló, mindkét végén csúcsban végződő, égkék színű pajzs, amelyen Szent Péter apostolfejedelem látszik, jobbjában egy könyvet, baljában kulcsokat tartva, s egy vashorgony felett állva - ez a horgony a Patachich család címeréből került át. Pajzstartóként jobbról egy természetes színű oroszlán, balról fekete sas - szintén a Patachich címerre emlékeztetve - a pajzs tetején pedig növekvő, kitárt szárnyú aranyszínű angyal. A pecsét képét egyébként az adományozó oklevélen szép kivitelben megfestették. A király a pecsét vörös viasszal történő használatát is elrendelte a káptalan számára. Érdemes még megjegyezni, hogy a káptalan a középkori pecsétet szerette volna felújíttatni, amikor Szent Péter alakját kérte ábrázolásul, ez a kérés azonban egy régi, rossz minőségű lenyomat okozta tévedésen alapult, a középkori pecsétre ui. eredetileg Szent Pál alakja volt rávésve. Végül Csáky Miklós érsek (1747-1751) fáradozásának köszönhetően az 1751-es országgyűlés cikkelyezte be a kalocsai káptalan újraalapítását és hiteleshelyi jogát.

A káptalan statutumainak megfelelően az olvasókanonok volt a hiteleshelyi működés felelőse. Ő és még egy kanonoktársa írták alá a kiadványokat, amelyeket egyébként a káptalani üléseken rendszerint az egész testület előtt fölolvastak. Szintén a lektor őrizetére voltak bízva a hiteleshelyi levéltár kulcsai és természetesen a káptalan hiteleshelyi pecsétje. Feladatainak fontossága miatt a káptalan szabályzata helyettesítéséről is gondoskodott (surrogatus lector). Az iratok kiállításában, a levéltár kezelésében pedig segítséget is kapott a káptalani jegyző személyében.
A káptalan hiteleshelyi működése Pest-Pilis-Solt és Bács-Bodrog vármegyékre, és a Dunántúlon a szomszédos Baranya és Tolna vármegyék dunamenti részeire terjedt ki. Birtokba iktató kiküldetésekre rendszerint a stallumok sorrendjében mentek ki egyenként a kanonokok, egyéb bevallások, végrendeletek esetén a nagyprépost jelölt ki két kanonokot kiküldetésre, akik természetesen tevékenységükről utólag beszámoltak. A hiteleshelyi levéltár a székesegyház épületében jól elzárva, a káptalani sekrestye fölötti szobában kapott helyet egy vasalt szekrényben. Szintén itt őrizték a hiteleshelyi pecsétet, s itt végezték az iratok megpecsételését is - ez volt a tulajdonképpeni hitelesítés -, melyet a statutumokban említett módon a lektor és még egy kanonok jelenlétében általában a káptalani jegyző végzett.

Az 1874. évi XXXV. tc. bevezette a közjegyzői intézményt, s ezzel véget vetett a hiteleshelyi intézménynek. Új iratokat ezután már nem adott ki a káptalan, de levéltárát gondosan őrizve szükség esetén rendelkezésre bocsátotta régi iratait illetve azok másolatait.

(vissza a lap elejére)

6.) Gazdálkodás

A káptalan alapításának ismertetése során már láthattuk, milyen anyagi nehézségeket okozott a testület meghatározott összegű érseki fizetésének biztosítása. A pénz értéktelenedése miatt a káptalan hamarosan jövedelmeinek kiegészítésére szorult, s ebben csak az érsekek személyes jóindulatára hagyatkozhatott. Ez a segítség pedig minden jószándék mellett is ideiglenes és esetleges volt. Hasonlóan ideiglenes megoldásnak bizonyult néhány évtized múlva a kanonokok jövedelmének Mária Terézia és Patachich Ádám nevéhez fűződő, 1776-os emelése is. Az anyagi problémák hosszú távú rendezését csak a birtokadomány jelenthette volna a káptalan számára, amint azt még az alapítás előtt III. Károly király is megjegyezte, de az érsekek azóta sem szívesen hajlottak birtokaik megosztására.
A XVIII. század végén és a XIX. század elején egyébként is általánosak voltak az anyagi nehézségek. A francia háborúk idején lehetetlen volt az udvar kéréseit visszautasítani, s az egyházi jövedelmeket is kénytelenek voltak hadi célokra ajánlani. Az uralkodó szívesen tartotta üresen a főpapi székeket és egyházi javadalmakat, ily módon is biztosítva a bevételeket a kincstár számára. Mindezt csak tetézte az 1811-es nagy devalváció, mely után az általános elszegényedés csak az 1820-as években enyhült.

Kollonich László kalocsai érsek halála után az udvar a széküresedés idejét (1817-1822) használta föl a végleges rendezés tervének elkészítésére. A kamara ekkor gondosan fölmérte és fölbecsülte az érseki birtokot, s Klobusiczky Péter érseket (1822-1843) már kinevezésekor kész helyzet elé állították azzal, hogy szigorúan előírták számára a káptalan dotációját. Az előkészületek még így is tíz éven át tartottak, s a helytartótanács csak 1832 nyarán adott ki rendeletet az érsekség regulációját és a káptalani birtok kihasítását illetően.
A helytartótanács a káptalant 1832. szeptember 8-án, Budán kelt levelével értesítette a rendezés módjáról. Eszerint a káptalan részére kihasították az érseki birtokból Kecel, Császártöltés, Dusnok, Lak (Géderlak), Uszód, Szentbenedek községeket, úgyszintén Ökördi, Ács, Csala, Orosz, Banyasziget pusztákat és az imsósi erdőt. Ezen kívül Kiskőrös, Akasztó, Tétlen, Ordas és Mikla tizedeit is megkapta a testület. Mindezek éves jövedelme 24.967 forint és 47 7/8 krajcárt tett ki egyezményes fémpénzben. A káptalani segédszemélyzet - pl. hitszónok, praebendatusok, káptalani jegyző - részének levonása után 21 ezer forint haszon maradt, melyből a királyi kincstárt 10 %-os erődítményi hozzájárulás illette. Ezen a 2.100 forintos hozzájáruláson kívül viszont a vallásalapba semmit sem kellett fizetniük. A birtok fennmaradó jövedelmét a kilenc kanonok (a tizedik a kalocsai plébánia jövedelméből élt) a régi arányok szerint osztotta szét, azaz továbbra is Mária Terézia 1776-os javadalmazását vették figyelembe az elosztási arányok - az ún. kulcs - meghatározásánál. A levél második pontja előírta, hogy az érsek Kalocsán, arra alkalmas helyen húsz hold földet engedjen át a káptalannak kertek és magtárak céljára. Ezenkívül a káptalani jegyző részére házat és telket is adományozott, s neki csakúgy, mint a kilenc kanonoknak 2-2 tehén részére legeltetési jogot biztosított. A plébános-kanonok a község legelőjét használhatta. A harmadik pont gondosan leírta a földbirtok átvételekor a kamarától felvehető gazdasági felszerelést, az ún. fundus instructust. Ez mintegy 300 pozsonyi mérő szemesterményből, 400 veder borból (400 urnis vini), 100 szarvasmarhából és 500 juhból, 10 öl szénából, tavaszi és őszi szalmából állt. A rendelet a birtok adományozását visszamenőleg a királyi döntés napjától, azaz 1832. január 19-től érvényesnek mondta.

A birtokot formálisan 1832 decemberében adták át. Az érsekség tehát ekkortól fogva a tényleges átadásig - amelyre a szükséges gazdasági felszerelés beszerzése miatt csak mintegy két év múlva került sor - bérleti díjat fizetett a káptalannak. Az adományozás lezárásaként XVI. Gergely pápa 1834. június 4-én kelt brévéjében jóváhagyta a káptalan javadalmazását.
Hat község és néhány puszta birtokában kezdte meg gazdálkodását 1834-ben a káptalan, s a birtokok ügyeinek igazgatására ekkortól kezdve külön gazdasági üléseket is tartott. A birtok jobbágyfelszabadítás előtti állapotáról Fényes Elek adatait idézve a főkáptalani falvakban 16.442 magyar hold volt az úrbéres szántók területe, 5.897 magyarhold volt a réteké. A falvak határában a káptalan saját kezelésű területekkel általában nem rendelkezett, annál jelentősebbek voltak e szempontból a szántóterülettel is rendelkező puszták, így pl. Ács, Csala, és Ökördi puszták, amelyek összesen 12.860 magyarholdat jelentettek a káptalan számára.

Az 1850-1860-as években az érseki birtokokkal együtt került sor a tagosításokra, az úrbéri szerződések megkötésére, valamint a szükséges birtokcserék, közigazgatási változtatások elvégzésére. A rossz infrastruktúra miatt csak megkésve, ekkoriban kezdett érződni a piac ösztönző hatása ezen a vidéken. A gabona-konjunktúra következtében igyekeztek a birtokosok minél intenzívebb gazdálkodást folytatni, szántóterületüket növelni, de a szállítás nehézségei miatt a pusztai állattartás még így is sokáig előnyben maradt. Ezt igazolják pl. az állam által előírt kateszteri fölmérés eredményei is 1885-ben. A káptalan birtokainak legnagyobb része, mintegy 28 %-a legelő volt ebben az időben. Második helyen az erdő állt 23 %-kal, majd ezt követte a szántó terület 22 %-kal. A nádassal, réttel és művelés alá nem eső területtel együtt a teljes birtok ekkor mintegy 25 ezer kateszteri holdat tett ki. A változásokat jól jelzi azonban, hogy tíz év elteltével, azaz a XIX. század végén már a szántó alkotta a birtok legnagyobb részét, 30 %-át. A legelők aránya ekkor 26%, az erdőké 22 % volt. E változásokban döntő szerepet játszottak a vízszabályozási munkálatok: egyrészt a Duna szabályozása, a dunamenti részek ármentesítése, másrészt a lecsapolási, vízelvezetési munkák. A vízszabályozással sikerült újabb területeket szántóként művelés alá vonni, de ezek a munkálatok ugyanakkor általános kiszáradást, s így szerkezeti változást is okoztak a gazdaság más területén. Így pl. a káptalani erdők tölgyesei, fűzei száradásnak indultak, s ekkor váltotta fel őket a homoki akác és nyár.

A XX. században a saját művelésű káptalani birtokokon túl egyre fontosabb szerepe lett a különböző bérleteknek a gazdálkodásban. Különösen a majorsági központoktól távolabb eső területeket adta szívesen bérbe a káptalan, ezzel is csökkentve a birtokkal járó szervezési gondokat. Továbbra is elmaradt a birtokok modernizálása, hiszen ehhez nagyobb tőkére, esetleg komolyabb hitelek felvételére lett volna szükség. Ha a káptalan tagjai hajlottak is bizonyos esetekben a hitel felvételére, azt az egyházi nagybirtokok gazdálkodását ellenőrző állami szervek nem támogatták. Az egyházi nagybirtokokkal kapcsolatban országszerte jelentős volt az eladósodástól való félelem. Ez alól talán csak egy-két sikeresen működő szerzetes mintagazdaság volt a kivétel.

A káptalan anyagi ügyeinek felelőse a dékán kanonok volt. Tisztsége nem stallumhoz kötődött, hanem személyre szólt. A káptalan birtokadományával kapcsolatosan már 1833-ban elkészült számára munkakörének leírása (Instructio pro Decano), mely lényegében később is alig változott. Az utasítás szerint a dékán a káptalan uradalmának legfőbb kormányzója és igazgatója. Hetente gazdatiszti tanácskozást tart, melyen a birtok körüli teendőket áttekintik, meghatározzák. Szükség esetén a helyszínen is figyelemmel követi a gazdálkodást. A tisztek naplóit, jegyzőkönyveit megvizsgálja, hasonlóan az uradalmi pénztárt is ellenőrzi, s annak pontos kimutatását évente a káptalan elé terjeszti. Felügyeli és megintheti az uradalmi tiszteket, szükség esetén a káptalan gazdasági ülésén elbocsátásukat is indítványozhatja. Adásvételi és haszonbérleti szerződésekbe a káptalan előzetes engedélye nélkül nem bocsátkozhat, hasonlóképpen az uradalmi tisztek fölvételét vagy elbocsátását is előzetesen a káptalani ülés elé terjeszti. Egy személyben dönthet viszont az uradalmi szolgák és cselédek alkalmazásáról, rendszerint a gazdatisztek meghallgatásával.
A dékán osztotta el a káptalan jövedelmét a kanonokok között a már említett kulcs szerint - a Mária Terézia nevéhez fűződő javadalmazás arányainak megfelelően. Felelősséggel az egész testületnek tartozott, az egyes kanonokoknak nem. Bármely kanonok tehetett azonban indítványt a birtokkal kapcsolatos ügyekben a káptalan gazdasági ülésének keretein belül. Munkájáért fizetést is kapott, először 100 forintot, majd 1864-ben évi 200 forintot említenek. Ekkoriban már havi kimutatást és beszámolót kért a káptalan az uradalom állásáról.
A dékán kanonok első számú munkatársa a főkáptalani uradalmi tiszttartó volt. Számára is készült hasonló utasítás a teendőit illetően. Közvetlenül a dékántól függött, természetesen részt vett a heti gazdatiszti üléseken, felügyelte a bérleti szerződések betartását. Ő volt a dékántól megkövetelt elszámolások elkészítője, a gazdatisztek közvetlen felügyelője. A gazdasági ügyekkel járó adminisztrációs teendők ellátására szervezték meg századunkban a káptalan dékáni hivatalát.

(vissza a lap elejére)

7.) Alapítványok gondozása

A káptalan teendői közé tartozott a kegyes alapítványok pénztárának kezelése is. Ezek az alapok általában egyházi, tanügyi és jótékonysági célokat szolgáltak. Kamataikból az említett célokra közvetlen támogatást fizettek, de időnként tőkéjüket is hasznosították kedvezményes kölcsönök formájában.

Az első hasonló célokra mozgósítható tőke a káptalan közös pénztára, az ún. Cassa Nemonis volt. Már az 1748-as statutumok elrendelték, hogy az újonnan kinevezett kanonokok első félévi fizetésüket (később öt éven át évi 100 forintot) a közös pénztárba fizessék. Ide folyt be az üresedésben lévő stallumok jövedelme is. A XIX. század elején helytartótanácsi előírásra született meg az új egyházmegyei alap - később egyházmegyei kispénztár -, melynek célja a szegény plébánosok segélyezése és templomok javítása volt. Az egyházmegyei nagypénztár a végrendelet nélkül elhalt Kollonich László érsek hagyatékából keletkezett. Az egyházmegyei pénztárakat az őrkanonokra bízták, majd a későbbi alapítványoknak is megpróbáltak illetékes gazdát találni, így pl. a kór- és aggház pénztárát a kalocsai plébános, a Katona István tanulmányi alapot a szeminárium spirituálisa kezelte. 1859-ben történt intézkedés az alapok és pénztárak közös kezelésére. Kunszt József érsek ekkor a káptalannal közösen úgy döntött, hogy az egyházmegyei alapokat - egy-két kivétellel - ezentúl egy a káptalan által választott alapítványkezelő kanonok gondozza 600 forintos évi tiszteletdíj fejében. Munkájában a káptalani ügyvéd segítette, aki ezért külön fizetést kapott.

A sokasodó alapítványi teendők 1867-re indokolttá tették a Főkáptalani Alapítványkezelő Hivatal felállítását. Az új hivatal a Nagyszeminárium épületében kapott végleges helyet. Könyvelését, működését egyre szigorúbban szabályozták, ennek következtében az 1900-as évek elején már az alapítványkezelő kanonokon és a káptalani ügyvéden túl pénztáros, főkönyvelő, könyvelő gyakornok és hivatalszolga alkalmazása is szükségessé vált. Az alapítványok tőkéit ekkor már összesítve kezelték.
Az első világháborút követő infláció nagy gondokat okozott. 1923-ban érseki határozatra megalakult az Egyházmegyei Takarékpénztár Részvénytársaság, melynek egyik fő részvényese lett a Főkáptalani Alapítványkezelő Hivatal. A tárgyalások eredményeképpen a hivatal nemcsak tőkéjét adta át, hanem minden funkcióját is, s így lényegében fölöslegessé vált, majd hamarosan meg is szűnt. A káptalan pedig elveszítette befolyását az alapítványok kezelésére, hiszen bármiféle törekvése ezentúl csupán közvetve, a takarékpénztár igazgatóságán keresztül valósulhatott meg.

(vissza a lap elejére)

8.) A káptalan 1945 után

A káptalan a második világháború után néhány éven belül elvesztette vagyonát. Természetesen érzékenyen érintette 1945-ben földbirtokainak államosítása, az ötvenes évek elején pedig ingatlanait - gazdasági épületeit, pincéit, tiszti lakásait - is át kellett adnia. Az 1946-1947-ben még rendszeres káptalani ülések egyre ritkultak, sőt 1952-től a jegyzőkönyvek sora 1958-ig meg is szakadt. Később is gyakran évek teltek el káptalani ülések nélkül, a ritkán megtartott összejövetelek pedig rendszerint nagyobb eseményekhez - káptalani helynök választása, érseki-kanonoki beiktatások) kapcsolódtak.
A káptalan tanácsadói funkciója írásban 1951-ig működött. Grősz József érsek (1943-1961) még rendszeresen kikérte a testület tanácsát. Letartóztatása után azonban érthető módon erőteljesen korlátozódott, ill. kockázatossá vált az írásos érintkezés az érsekkel, a kapcsolatok személyes, szóbeli síkra terelődtek. A kinevezések az Állami Egyházügyi Hivatal közreműködése miatt gyakran elhúzódtak, a hatvanas évek közepétől majd tíz éven át üresen maradtak stallumok. Az Egyházügyi Hivatal a testület döntéseit is befolyásolta, munkatársai adott esetben a szomszéd szobában várták a káptalan választásának eredményét. A kinevezések befolyásolása miatt gyakran sérült a gradualis promotio elve, s ez természetesen sérelmeket okozott a káptalan tagjainak, kényelmetlen helyzetet teremtett a kinevező érseknek. Ijjas József érsek 1973-ban egészen lemondóan nyilatkozott ez ügyben, amikor a hosszú szünet után eszközölt kinevezéseknél megjegyezte, hogy "...ez szükségszerűen a régi kanonokok előbbre lépését is jelenti, anélkül azonban, hogy ragaszkodni akarnék a régi és jelentőségét vesztett ún. gradualis promotiohoz."
A kórusimát a megfogyatkozó testület érvényesen, azaz legalább három kanonok jelenlétében 1973-ig gyakorolta. Énekes, ünnepi formája csak 1952-ig, a Nagyszeminárium Szegedre költözéséig volt hallható a székesegyházban. Alkalmanként még a hetvenes évek végéig folytatódott a közös zsolozsma, gyakran csak két résztvevővel. A kórusimát végző kanonokok kihalása azért következhetett be, mert az újonnan kinevezettek egy része vidéken volt plébános, a helyben lakó néhány kanonok pedig más elfoglaltsága - plébánosi, helynöki, irodaigazgatói stb. teendői - miatt kapott felmentést.

A káptalanok életében bekövetkezett változások idővel az egyházjogban is megjelentek. A II. vatikáni zsinat után az új egyházi törvénykönyv jelentős módosításokat hozott a káptalanok szabályozása terén is. Egyrészt lényegesen kevesebb, harmadannyi kánon foglalkozik velük, de figyelmet érdemel a feladatukat meghatározó 503. kánon is, mely szerint a káptalan olyan papokból álló testület, melynek feladata a székesegyházban az ünnepélyes liturgikus szertartások végzése, valamint a megyéspüspök megbízásainak teljesítése. Ez a meghatározás még annak ellenére is a káptalan hatáskörének jelentős csökkenését jelenti, hogy Magyarországon a püspöki kar döntése értelmében megbízatásuk kiegészül az egyházmegyei tanács (consultores dioecesani) feladataival. Ez ugyanis a régi tanácsadói jogoknak csak egy részét jelenti, hiszen az új kódex több új testület között osztotta meg a feladatokat. Hasonlóan tanácsadói hatásköre van pl. a papi tanácsnak - másnéven papi szenátus -, a pasztorális tanácsnak és a gazdasági tanácsnak is.
A székeskáptalanok létesítése és megszüntetése az Apostoli Szentszék joghatóságába tartozik - 504. kán. A káptalanok természetesen továbbra is helyi szabályzatok előírásainak megfelelően működnek, melyek jóváhagyási joga a megyéspüspököt illeti - 505. kán. Kizárólag a megyéspüspök illetékes a kanonokok kinevezése terén is, ezzel kapcsolatban minden korábbi kiváltság, történelmi hagyomány érvényét veszíti - 509. kán. Az egyetemes egyházjog a káptalanok szervezetével kapcsolatosan csak a penitenciárius kanonok megbízását és egy vezető személy kinevezésének kötelezettségét írja elő. - 507, 508. kán.

A II. vatikáni zsinat és az új egyházi törvénykönyv ösztönzésére Kalocsán is az új szabályzat elkészítésébe fogtak. Ijjas József érsek 1355/1984. sz. alatt kelt leiratában szempontokat is adott a munkához. Hatályon kívül helyezte a helybenlakás kötelezettségét, a közös zsolozsmaimádságot, a káptalani konventmise megtartását és a főkáptalan által régebben vállalt misék elvégzésének kötelezettségét. Mivel a káptalan jelenleg is az 1985-re elkészült új szabályzat szerint működik, végezetül most e szabályzat főbb vonásait ismertetjük:

A főkáptalan jellege: A káptalan papi testület, elsődleges feladata az ünnepélyes liturgia végzése, de ezen túl "a főpásztor első tanácsadó testülete és az egyházmegye kormányzásában munkatársa. Jogi személy, és továbbra is használja régi pecsétjét, melynek körirata: SIG. USUALE METR. CAP. COLOC. 1739."
A főkáptalan tagjai: Rendes tagjai csak a kalocsai főegyházmegye kötelékéhez tartozó papok lehetnek. A káptalan hagyományos módon továbbra is 10 tagból áll, a tagokat a káptalan meghallgatása után az érsek nevezi ki, ugyancsak ő zárhatja ki a káptalan testületéből a tagságra méltatlanná vált személyeket. Üresedés esetén a gradualis promotio (fokozatos előléptetés) elvének megfelelően töltik be a helyeket. A kanonokok megkülönböztető öltözete: karing felett lila micétum, lila öv, lila birétum. Továbbra is viselhetik a Crux Tolosanat.
A kanonokok feladatai: A közös kötelmek közé tartozik a példaadó papi életen túl a lehetőség szerinti részvétel a székesegyház ünnepi liturgiai eseményein. Kötelező összejövetel évente három alkalommal van: a nagycsütörtöki olajszentelési misén, a főegyházmegye papszentelésén és végül a második félév folyamán egy hétköznapon a káptalani ügyek megbeszélésére. Ez utóbbi találkozó az újonnan kinevezett kanonokok beiktatására is alkalmas. Rendkívüli kötelező összejövetel szükséges a főpásztor temetésére, az egyházmegyei adminisztrátor (Administrator dioecesis) megválasztására és az új érsek beiktatása alkalmából. Az egyes kanonokok kötelességeinek leírása jelentősen megrövidült. Lényegében csak a nagyprépost és a főesperesek esetében vannak felsorolt külön kötelességek. Az éneklőkanonok egyetlen külön említett, hagyományos feladata az új kanonokok beiktatása. A szabályzat előírja az anyagi ügyekért felelős személy, a penitenciárius kanonok és a káptalani jegyző kinevezését.
A főkáptalan tanácsadó testületi (collegium consultorum) feladata: A püspöki kar megbízása értelmében látják el a káptalanok ezt a feladatot, mely pl. vélemény-nyilvánítási és beleegyezési jogot jelent nagyobb összegű anyagi ügyeknél. Széküresedés esetén a káptalan kötelessége az egyházmegyei adminisztrátor megválasztása, s vele együtt a főegyházmegye vezetése. Ez a feladatuk az új érsek kinevezési bullájának bemutatásáig tart.
A kanonokok jövedelme: A régi anyagi alap elvesztésével mára már csak jelképes a honorárium, a szabályzat ennek mértékével kapcsolatban előírást nem is ad, csupán irányt mutat. 1985-ben pl. a kanonokok kedvezménye abból állt, hogy nem fizettek személyi nyugdíjjárulékot, havi illetményük 200 Ft-tal meghaladta a plébánosokét, nyugdíjasként 10 %-kal magasabb illetményt kaptak.
Tiszteletbeli kanonokok: A főkáptalannak legfeljebb nyolc tiszteletbeli kanonokja lehet. Ezt a címet idegen egyházmegyés papok is megkaphatják. Szintén az érsek nevezi ki őket, beiktatásuk, viseletük azonos a tényleges kanonokéval, de nem vonatkoznak rájuk sajátos előírások vagy kötelezettségek. A külsőségeket illetően azonos tehát állásuk, de kapcsolatuk a káptalannal meglehetősen formális.

(vissza a lap elejére)

© Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár, a honlapot készítette: Lakatos Andor.
A lapon közölt szövegek szerzője: Lakatos Andor